A napokban valahogy a kezembe került egy hálóing, amit nem szoktam felvenni, mert mindig kell egy tartalék hálóing , ami tökéletes állapotban van, azonban most mégis ebben aludtam. Először nem is esett le, aztán rájöttem mikor is vásároltuk ezt. A petesejtjeim leszívásakor.

Nagyon izgultam, és persze kis naivan abban bíztam, hogy már decemberben a műtűasztalon fekszek majd, minden papírt pillanatok alatt beszerzünk és az új évet már páratlan boldogsággal kezdjük. Időközben belelógott a bilibe a kezem és feleszméltem, hogy ez a futószalagon működő dolog nem is olyan zökkenőmentes. A Dévaiba kerülésig úgy véltem, ha már ott leszünk nem leszek ideges, nem leszek szomorú, de itt jött csak a neheze.

A legelső alkalmakkor nem tudtam elképzelni hogyan tudnak a párok mosolyogva belépni az ajtón, pedig a cél ott lebegett a szemem előtt, de mégsem voltam rá képes. Remegő testtel, mégis kimelegedve ültem minden alkalommal Dávid mellett amíg sorra nem kerültünk. Elkeserítő volt, hogy ott kell lennünk, később pedig a még rengeteg hiányzó vizsgálat, vérvétel, lelet. Maga a tény, hogy ez az időszak nem akar véget érni.

Télen vettünk részt a konzultációkon, a vizsgálatokon, minden alkalommal már jóval korábban toporogtunk az ajtó előtt a hidegben 2-3 párral legalább. Emlékszem egyik reggel döcögve a domboldalon felfelé mennyire kitört belőlem a sírás, mert én ezt nem szeretném. Nem szeretnék műtétet, injekciókat, kockázatot. 

Amikor már az első olyan találkozón voltunk , ahol kaptam volna az injekció adagokat még belekötöttek az egyik leletembe, miszerint biztosan hamisítottam őket, mert a nőgyógyászom nem rakott rá pecsétet ( egyik ilyen leletemen se volt, és már látta a doktor úr korábban is ), majd a 60 oldalnyi aláírt dokumentumot is átnézte és a személyinket, hogy ugyanolyan-e az aláírás, csakhogy végképp legyen mibe belekötni, és elvenni a kedvem az egész beavatkozástól. Ebben a ciklusban így nem is vágtunk bele, ami talán így jó, mert akkor ha sikerült is volna Dorka nem Dorka lenne.

Tisztában vagyok vele, hogyan fogant Dorka, azonban csak úgy rágondolni és kimondani amikor az orvosok kérdezik már egyszerű. Már nincs mögötte annyi fájdalom, nem érzem a nehézséget mint akkor. Azonban belegondolva, hogy mi volt akkor, hogy mennyire kiborultam egy -egy kudarc után, hogy milyen volt reggel injekciózásra ébredni, ilyen-olyan vitamint szedni, tömni magam csirkehússal igenis elkeserítő még a mai napig, és ismét felteszem a régen sokszor ismételt kérdést miért. 

Nehéz volt eljutni a punkcióig, a visszaültetésig és az első ultrahangig, de ezek már mégis szép emlékekként élnek bennem. 

Regina