Kedd reggel volt, és nagyon hideg. Örültünk, hogy vége nincs 100ezer és 1 fok, nem kell pelenkáért indulnunk kora reggel, mert nem számíthatunk kánikulára.
Éppen ezért Dorka a délelőtti alvását itthon töltötte, a mi ágyunkon, természetesen körbepárnázva. Már elég sűrűn kukucskáltam be hozzá, mert hosszú ideje aludt már, s közben teregettem. Az utolsó rápillantás után körülbelül 2-3 perccel egy puffanást hallottam. Egyszerre cikáztak a fejemben a gondolatok - vajon a szomszédból jön, vagy Dorka csúszott be az ágy és a fal közé ( ez kb 15 cm-es rés, és ha könyökkel érkezik, vagy lefejeli a falat az is hasonló hangot eredményez) , aztán eszméltem, hogy ez más, és rohantam a szobába, ahol Dorka hason könyökölve feküdt a földön. Felkaptam, sírt, és csak azt láttam, hogy folyik a vér a szájából. Pánikba estem, nem tudtam mit csináljak, kit hívjak előbb- a gyerekorvost, Dávidot, a mentőket.
Dávid már régen mondogatta, hogy egyszer le fog esni az ágyról, és volt is rá példa néhány alkalommal, hogy éppen hogy elkaptuk, de nem gondoltam, hogy tényleg megtörténhet. Azt hittem, hogy Dorka nem olyan gyerek lesz, és legfőképpen, hogy én nem olyan anya leszek aki képes engedni, hogy a gyerekét bármiféle sérülés érje. Vagy ha ez mégis megtörténne, akkor csak idősebb korában, amikor már el tudja mondani mi fáj, hogy történt.
Sajnos rá kellett jönnöm ez nem kívánságműsor, a gyerek akkor fog leesni, elesni, betörni a fejét, vagy épp üvegbe nyúlni, mogyorót dugni az orrába, amikor ő akarja.
Egyszerűen nem tudtam megnézni hol sérült meg, mert nem engedte, hogy letegyem, próbáltam kimosni a száját, és öleltem, nyugtatgattam ( már amennyire egy hihetetlen mód ideges anya nyugtatni tudja a gyerekét ). Az ajkai durván feldagadtak, viszont tudott inni, aminek nagyon örültem - valószínű egyébként én ijedtem meg jobban.
A kórházban csináltak röntgen a fejéről, és a karjáról, és egy hasi ultrahangot is készítettek - minden rendben volt minden felvételen. Ennek ellenére mégis kijelentették, hogy bent kell maradnunk egy estére, mert fejsérüléseknél kötelező a megfigyelés. Nagyon nem örültem, hiszen kiságyban kellett lennie, és mivel nem éppen az egy helyben megülős időszakát éli azt hittem végig ordítja majd a napot, nyűgös lesz. Pozitívan csalódtam, mert csak a nap végére kezdődött mindez, amikor szerencsére hazaengedtek minket, mert látták, hogy semmi baja.
A kórházban a nővérek és az orvosok is nagyon segítőkészek voltak, maga az osztály is szimpatikus volt, tele volt a fal festve mesefigurákkal - nagyon igényes és szép festmények voltak. Tényleg "otthonosan" érezheti magát az is akinek tovább kell bent feküdni.
Tudom, kutya baja a kis felfedezőmnek, de mégis minden sokszor lepörgött már az agyamban a Mi lett volna ha...??? sok-sok változata.
1;
Délelőttre vásárlás volt betervezve, de szerettem volna ha nem a babakocsiban alszik, hanem itthon, hogy haladjak a teendőimmel, ezért töltötte az ágyunkban a délelőtti alvását. Tehát ha nem lettem volna önző akkor nem kúszik le az ágyról.
2;
Nagyon örülök annak, hogy éppen nem varrtam, hanem a ruhák teregetése volt soron, mert így azonnal hallottam, hogy földet ér. Ki tudja a varrógép zakatolása mellett, mikor hallottam volna a sírását? ( jó valószínű elég hamar, mert brutál hangosan ordított )
3;
Az ágy mellett mindig van víz, s már az is megfordult a fejemben mi van ha valahogy annak a teteje is megüti a száját, vagy a szemét - tudom ez már a lehetetlen kategória, hogy épp úgy érkezzen, hogy az üveg kinyomja a szemét, de már minden eszembe jutott.
4;
A legjobb az lett volna ha már nagyon nagyon régen megpróbálom kiságyba szoktatni, és nem engedek az ő akaratának, és az én kényelmemnek.
5;
Eshetett volna le a kanapéról is, ahol nagyobb eséllyel üthette volna oda valamijét az asztal sarkához, szóval talán , sőt biztos, hogy így a legjobb, ahogy most megtörtént, mert nem lett semmi komoly baja. Ő már kiheverte, én majd kiheverem, és elméletileg minden gyerek pereg az ágyról, nem kéne, hogy magamat okoljam, nem tudok majd mindig mellette állni, de akkor is....még olyan kicsi.
Eshetett volna le a kanapéról is, ahol nagyobb eséllyel üthette volna oda valamijét az asztal sarkához, szóval talán , sőt biztos, hogy így a legjobb, ahogy most megtörtént, mert nem lett semmi komoly baja. Ő már kiheverte, én majd kiheverem, és elméletileg minden gyerek pereg az ágyról, nem kéne, hogy magamat okoljam, nem tudok majd mindig mellette állni, de akkor is....még olyan kicsi.
Tegnap miután már nagyjából túl voltam a sokkon, és újra és újra végigfutott bennem a kedd délelőtt, rájöttem, hogy nemcsak akkor kezdett el sírni, amikor felvettem, hanem már a puffanás után sikított egyet, és ordított, csak éppen a nem veszek levegőt fázisnál tartott. Őszintén remélem, hogy többet ilyen nem fordul elő, azonban ha mégis megpróbálok nem rémeket látni, csak azért mert vérzik a gyerekem.
