Sok időt töltök a neten, leginkább az Instagramon, ahol ugye a fényképeké a főszerep. Leginkább a tökéletes fotóké.

Egy étel, egy sportos mami, egy szerelmes pár, egy virágba borult fa, egy kisbaba, egy kisgyerek, egy üveg víz, tulajdonképpen tényleg bármi, a lényeg a tökéletes, és hibátlan kompozíció. 

Szerény személyem leginkább az anyukákat követem, és egyik másik tényleg annyira profi és tökéletes fotót tölt fel, hogy csak kapkodom a fejem hogyan csinálják ? Egyáltalán hogyan lehetséges, hogy mindig rend van náluk, vagy hogy a gyerek mindig engedi ezeket a fotókat elkészíteni, hogy náluk mindig minden tökéletes, a szép ruháik nem ételfoltosak, a gyerek nem maszatos - soha nincs rossz kedv, vagy bal lábbal ébredés?

Végülis rájöttem, hogy egy-egy sarokban nem nehéz elpakolni és egy másikba átcsoportosítani az addig ott heverő játékokat, fél pár zoknikat ésatöbbi. A gyerek sose zavar kérdésre nem sikerült választ találnom. Dorka nekem nagyon sokszor el van egyedül, de eljön az a pont hamar, hogy kell neki a játszópajti , az pedig alap, hogy ha fényképezőt, telefont lát ő is videózni vagy fotózni akar, esetleg belemászni vagy elvenni a tárgyat amire szükségem van. Sminkelni nem igazán szoktam, és a hajam is ritkán olyan mintha a fodrászomtól jönnék, mert ezekhez még korábban kéne kelnem, ami már kb azt jelentené felesleges este lefeküdnöm. 

Kérdés, miért is van ennyi instamami / youtube mami / facebook anyuka , akár olyanok akik a szürke hétköznapokat, akár olyanok akik a könnyed hétköznapokat mutatják . Régebben én csak a blogon voltam jelen, de mostanában már inkább az instán vagyok aktív , és a youtube-n próbálok visszatérni a hosszabb kihagyás után, miután a csalódást ezzel kapcsolatban kihevertem. 

Gyerekkel otthon lenni egész nap nem mindig könnyű. Vannak pofon egyszerű és nagyon boldog napok, de vannak olyan napok amikor azt se tudod mikor volt már reggel olyan lassan megy minden, csak a nyűgösség, és a semmi sem jó állapot a mérvadó. 

Senki számára nem mondok újat azzal, hogy a gyerekek sokszor nyűgösek, sokszor hisztisek, sokszor napokig semmi nem jó nekik. Elképzelhető, hogy egyik percben vigyorognak, a másikban pedig kiborulnak és óriási krokodilkönnyek potyognak az arcukról, mert épp a párnát nem tudja kirángatni a kiságyból, vagy mert nem engeded meg neki, hogy a századik kavicsot is behozza a lakásba, vagy hogy leszedje az éretlen epret. Lehet éppen semmilyen ételt nem eszik meg amit elé raksz, csak az aszalt áfonyát, vagy a sajtot, hiába szorgoskodtál a konyhába.

Első alkalmakkor ezeket a kiborulásokat még bizonytalanul kezeljük, aztán belejövünk és egyre határozottabban tudunk nemet mondani, vagy elmagyarázni 1000x is, hogy amíg nem teljesen piros az eper addig nem ehető, vagy hogy a kavics az utcára való és legközelebb is ott lesz ha kijövünk motorozni. 

Na de mi van akkor ha anya is bal lábbal kel fel? Ha nekünk is van egy rossz hetünk, amikor lelkileg nem vagyunk túl stabilak, amikor legszívesebben csak egy kis csendre vágynál, vagy zenét hallgatnál , vagy sétálnál egy nagyot, amikor egyedül érzed magad.  Persze ezeket gyerekekkel is megteheted - igen pl. alvásidőben - de lehet neked nem akkor van rá szükséged, ha a kedvedre való zenét bekapcsolod a gyerek rögtön kéri a saját kedvenceit és addig mutogat és kiabálja a füledbe , hogy ő márpedig azt szeretné hallgatni, hogy inkább beteszed neki. 

Vannak ugyan anyák akik erről is mernek beszélni, hogy nincs mindig jókedvük, hogy előfordul hogy türelmetlenek, hogy kiabálnak, hogy sírnak, hogy egyedül érzik magukat, hogy legszívesebben világgá mennének. Azonban rengeteg anya csak illúziókat kelt. Itt wellnesseznek, itt fotózkodnak, itt sétálnak totál kikenve, kiöltözve ( persze a gyerek is tökéletesen tisztán, egyetlen homokozóban szerzett folt nincs a pólóján, a szája körül nincs elfelejtett morzsaszem ) , mindig szikrázó a napsütés, a hajukat a hajlakk tökéletesen tartja,  az ebéd szinte magától elkészül és mégcsak rendetlen sem lesz a konyha, a ruhák pedig szintén maguktól vándorolnak tükörsimán, mindenféle vasalásél nélkül a szekrénybe.

Nem mondom, hogy egy-egy pillanatra nem irigykedek és sóhajtom azt jaj de jó nekik! , de aztán rájövök, hogy nem- nem olyan jó nekik. Biztos vagyok benne, hogy nekik is van rossz napjuk , azonban kifelé a tökéletes szerepet, a mindenkiboldog körülöttem képet festik le, így totál pocsék kedvvel is ezt az arcukat mutatják, plusz ezekre a fotókra érkezik a legtöbb like.

Az igazi ok pedig amiért sokan itt kötünk ki ( legalábbis szerintem ), hogy attól függetlenül, hogy a nap 24 órájában van velünk valaki mégis sokszor egyedül érezzük magunkat és magányosak vagyunk. Egy pici babával még nem a legegyszerűbb baba-mama programokra járnak ( alvásidő, etetés, hasfájós időszak, beteg időszak ), még nem jársz játszótérre, hogy más anyákkal ismerkedj és egy kicsit társalogj. Éppen ezért sokan a közösségi oldalakon keresztül próbálnak megnyílni, és átlépve a határaikat új hobbiba kezdeni, kilépni egy picit a komfortzónából és bátram kommentelni, vagy akár mint én elkezdeni videókat készíteni. 

Amíg nem voltam anya, én is úgy képzeltem minden szuper flottul fog menni, a legtökéletesebb, rózsaszín köddel borított napjaink lesznek és hogy én is olyan tiptop, fitt, és pörgős sohaelnemfáradós anya leszek mint akikről fentebb szó esett. Aztán beleért a kezem a bilibe, és tudatosult bennem, hogy anyának lenni nem mindig fenékig tejfel - persze soha nem cserélném el semmire. 

Száz szónak is egy a vége, lehetünk tökéletesek, vagy tökéletlenek mindegyikünk csak egy kis társaságra, egy kis pezsgésre, egy visszajelzésre, egy biztató szóra vágyik, hogy tudjuk nem vagyunk egyedül. 

Regina