...úgy éreztem minden jó úgy, ahogy. Követtem a koraszülött csoportot, amihez csatlakoztam és hálát adtam, hogy a mi lányunk egészséges, hogy velünk nem történt tragédia. Örülni tudtam minden pocakos anyának. Mosolyogtam milyen jó érzés ez nekik, és nem éreztem mellette keserűséget, hiányt , dühöt, amiért én nem élem ezt át. Még, akkor sem amikor már benne voltunk a lombikban. Azonban, ahogy múlnak a napok egyre nehezebb ez. Előjön a düh, azok iránt, akik nem is akarnak gyereket mégis teherbe esnek, akik ott hagyják a babájukat, akik megszavazzák, hogy egy babát a 28.hétig elvetethetnek , amíg a PICen a szülők és az orvosok azért küzdenek, hogy akár egy 24. hétre született baba életben maradjon és egészséges legyen. Akik ezt megszavazták láttak már 24 hetes babát és 28 heteset? Kötve hiszem. Amit megtanultam a lombik alatt, hogy soha nem tudhatod ki milyen keresztet hordoz, ki miért jár lombikra, kinek hanyadszor sikerül, kinek volt már nagyon mélyponton az élete. Nem tudhatod a metrón a melletted álló várandós hölgy mennyit küzdött a babájáért - lehet, hogy semmit, de lehet , hogy több száz injekciót beadott magának és évekig hullatta a könnyeit minden egyes vérzésekor. 

Tisztában vagyok vele, hogy vannak annál nagyobb problémák is a világon, mint hogy én nem esek teherbe és ilyenkor önzőnek is érzem magam, hogy emiatt nyavalygok és hajtom magam, csak ez a cél vezérel és tudni akarom, mikor, mikor fog végre sikerülni. Tudom, hogy hálás lehetek amiért mindenki egészséges a családban, vagy mert éltem bele magam több hétig abba a tudatba, hogy babát várok. Ezek kegyes dolgok, amiket odafentről kapok, de türelmetlen vagyok és belepusztulok abba, hogy ezt képtelen vagyok irányítani. Tudom már van egy gyerekem, mondhatnátok sokan, akik még az út elején vagytok, vagy több éve próbálkoztok, hiszen vagytok sokan, akik több éve lombikoztok én pedig voltam olyan szerencsés, hogy elsőre sikerült, hogy miért nyavalygok, miért nem vagyok hálás Ő érte. Hálás vagyok én, és én is azt hittem, hogy majd a második babánál ráérek majd, ott már nem lesz ez a nagy akarás. Tévedtem. Ha a baba iránti vágy beköltözik a szívedbe, onnantól nem tudsz mit tenni, nem számít van-e már gyereked, a vágy ott van, folyamatosan, sőt talán még jobban, hiszen mennyire szeretnéd ha lenne egy tesója a gyerekednek. Van egy idézet, miszerint nem is bennünk alakul ki a baba iránti vágy, hanem maga a lélek, a te babád kelti ezt benned, aki vár vár valahol de még nem áll készen, erre a világra, vagy esetleg mi, kiválasztott szülők nem állunk még készen, s tanítani szeretne nekünk valamit. Számomra biztosan türelmet, mert Dorka ugyan kőkeményen dolgozik nap mint nap azon, hogy végtelen türelemmel bírjak azért van még mit tanulnom. 

Dorkával hamar véget ért a pocakos időszakom, 8 héttel korábban szeretett volna kibújni erre a világra, és annak ellenére, hogy koraszülött volt, maga a szülés élménye számomra szerencsére nem volt rossz, ezért ez nem szabott gátat egy másik baba vágyának. Maga a koraszülés viszont már igen. Kemény volt az a 27 kórházi nap, és nagyon sokáig tartottam tőle, mi lenne ha ez megismétlődne. Dorkával az első év nem volt egyszerű, jártunk tornára, kiderült, hogy a szemüvegre van szüksége, érzékeny lett a tejre, költözködtünk , szóval nem is nagyon jutott idő arra, hogy vágyakozzak egy másik babára. 

Körülbelül 1,5- 2 éves lehetett, amikor már egyre inkább motoszkált bennem az érzés, hogy szeretnék ismét anya lenni, szeretném újra átélni ezt a csodát. Azonban nálunk ez nem megy varázsütésre. Ráadásul még bennem volt a félsz a koraszülés miatt. Végül 2019 januárjában mégis bejelentkeztünk egy meddőségi intézetbe. Innentől minden erővel azon voltam már, hogy sikerüljön. A konzultáció előtt már vérvételekre jártunk, próbáltunk minden szükséges leletet megcsináltatni, hogy ez ne gátolja a mihamarabbi kezdést. Áprilisban volt a konzultáció és május végén már vissza is kaptam egy csodás 5 napos blasztobabát. Hamar véget ért a boldogság, mert kiderült, hogy ez a baba meg sem tapadt. Nem akart velünk maradni. De reménykedtünk, mert maradt egy fagyasztott babánk. Őt augusztus végén adták nekem vissza, és akit nagyon éreztem, már elejétől kezdve, hogy sikerülni fog megtapadnia .Ám de vérezni kezdtem, az ovi kezdés első napján - szeretném tudni, miattam kezdődött -e , mert rohanás volt és stressz vagy ez egyszerűen így volt megírva. A dokim azt mondta abba ne hagyjam a  gyógyszereket, menjek vérvételt nézetni. Kiderült, hogy van baba, hogy tényleg sikerült neki és én a végtelen nyugalmon kívül semmit nem éreztem ebből és ez hihetetlen bűntudatot keltett bennem. Dorkáékat éreztem, emlékszem feküdtünk az ágyban Dáviddal és mondtam neki, hogy most ágyazódtak be. Most pedig semmit. A vérzés sajnos nem maradt el, a második vérvétel viszont növekedést mutatott, így pihentem de sajnos a harmadik vérvétel megmutatta, hogy ez a baba, most itt hagy minket és küld majd egy másik tesót nekünk. 

Biztos vagyok benne, hogy jön majd a tesó, de mikor? Hogyan élem túl a várakozást ? Tudom minden felkészít valamire, ahogyan ez az időszak is, pont úgy, ahogyan az első lombik is felkészített egy koraszülésre, vagy arra hogy az ikerterhesség elvesztését pozitív oldalról közelítsem meg, és ne dühöt hanem hálát érezzek, hogy maradt egy egészséges baba velünk. 

"Mindegy mi van körülöttünk, a fontos az, hogy mi van bennünk. Tudom , hogy lerágott csont, de tényleg minden okkal történik. Úgy gondolom, hogy a gyermek iránti vágyat maga a gyermek hozza létre. A lélek, aki kiválasztott minket. Talán nem is mi hívjuk le őket hozzánk, hanem ők ébresztik fel bennünk a vágyat is. És velünk vannak, már fogantatásuk előtt is. Figyelnek minket és segítenek. Segítenek felkészülni. Nem tudom elképzelni, hogy szerethetünk valakit ennyire, aki még nincs is itt fizikailag, ha tényleg nincs itt. Biztos, hogy itt vannak. Velünk vannak. Nem tudhatjuk, mennyit kell várni, mit kell megtanulni, megtapasztalni érkezésük előtt. De hinnünk kell benne, hogy a várakozás és a megpróbáltatások nem hiábavalóak. " 

Regina