Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, amikor a kezembe vettem a könyvet és belekukkantottam, s egy 30 napos kihívással találtam szemben magam. Rögtön eszembe jutott a tavaly nyár, amikor egyik percről a másikra péntek este úgy gondolta a telefonom, hogy a kapcsoltunk ott és akkor véget ér, ugyanis nem kapcsolt be soha többet. Teljesen kétségbeestem, hogyan fogok kommunikálni a barátaimmal ha nincs Messengerem, és mi lesz ha lemaradok 2 nap eseményeiről a közösségi oldalakon, hisz még gépezni sem tudok majd mert éppen elutaztunk. Dávid néha kölcsönadta az ő telefonját, hogy ott beléphessek, de nagy macera volt így hagytam az egészet. Kerek 5 napig voltam telefon nélkül, illetve egy régi készülékkel tudtam telefonálni, amit vész esetére elraktam, de semmi több. Visszagondolva elég nevetséges volt a kétségbeesésem, hiszen épp a Balatonra utaztunk a 8 hónapos lányunkkal és nem ezek voltak a legfontosabbak, azonban a kisördög mégis ott ólálkodott mögöttem, hogy valami mégsem kerek. Most, ahogy olvasni kezdtem, és rávilágított a könyv mondandója arra, hogy tényleg mennyi haszontalan időt vagyunk képesek eltölteni a telefonunkkal, úgy egyre inkább megnyugodtam, pedig a kihívás első napja még el sem kezdődött. Ennek ellenére nem csináltam minden napot és feladatot annak rendje szerint, ahogy a szerző írja, de teljesen elégedett vagyok magammal, és azzal, ahogy sikerült elérni, hogy már nem függök a telefontól (pedig azt hittem Gyed-en lévő anyaként másképp tényleg lemaradok a világ dolgairól).

Leginkább a szorongó jelző illene az első hétfő reggelre, amikor elkezdődött az akkor még rémálomnak titulált 30 nap, hiszen egy alkalmazást kellett letölteni, ami megmutatja, mennyit lógunk a neten, és hányszor kattintunk, illetve mennyi időt is töltünk egy-egy oldalon. Már a tippelés közben  ahogy nagyjából kalkuláltam kikerekedett a szemem, de ugye magamnak hazudok, ha hazudok ezzel kapcsolatban ezért egy 3,5 óra volt, amit megsaccoltam. Nap végén ellenőriztem az alkalmazást és az apró pár perces- szinte tényleg, csak amíg végiggörgetem a közösségi oldalakat - kattintásból rengeteg idő összegyűlt. Igazából ezek zavartak igazán, mert tudom, hogy ezekre valójában semmi szükség nincsen, csak a kényszer hajt. Olyan ez, mint a kényszerbetegségek, ott kattog a kis agyad, mert félsz, hogy lemaradsz valamiről - de mégis miről? És ekkor esett le úgy igazán, amit a könyv is ír, hogy arra gondoljak így ezek a percek pörögnek, miről maradok le a való életben. A Moment nevű alkalmazást telepítettem a telefonra, ami nap végén 2:26 percet mutatott. Napközben feljegyeztem, hogy hány Youtube videót néztem, vagy esetleg Instagramon követtem-e élő videókat ( bár ugye maga az alkalmazás is számon tartotta magának az ott töltött időnek a hosszát, de biztosra mentem ) . Ezeket általában munka közben hallgatom/nézem, amikor  a kétévesem alszik, s mivel ilyenkor munkával töltöm az időm nincs miattuk lelkiismeret furdalásom. Ami számomra még rengeteg időt elvesz az a fotók és videók készítése, mert Dorkának próbálom a legaranyosabb tevékenységeit, mondatait videóra venni, hogy a család se maradjon le ezekről. Amit viszont itt megjegyeznék az Dorka viselkedése a telefonnal, videózással kapcsolatban. Előfordul, hogy szereti, és ha kérem akár megismétli, amit mondott, de vannak időszakok, amikor kifejezetten kéri, hogy tegyem le a telefont, rázza a fejét és mondogatja, hogy „ne, ne, ne, most nem, telefon el”. Olyankor természetesen mindent rögtön zárok be és viszem jó távolra a telefont.

A könyv némely napokon kérdéseket tett fel, melyek szintén próbálják elérni, hogy a válaszaid által saját magad ráébredj mikor és mennyit nyúlsz a telefonodért, hogy lásd, mi mást csinálhatnál abban az időben. Megkérdezi egyébként mit szeretsz, mik azok az időszakok, tevékenységek ami közben/után/előtt előkapod a mobilod, hol tartod a telefonod. Egyszerű, de annál nagyszerűbb kérdések ezek, hiszen az én generációm számára, annyira egyértelmű, hogy sokan még a fürdőkádba is magukkal viszik, elindulni pedig nem is tudnak nélküle.

Az első két egyszerű kérdés, amit feltett, mit szeretünk a telefonunkban és mit nem?

Szeretem, mert bármit azonnal ellenőrizni tudok rajta, rögtön elérem akár a busz menetrendet, akár egy receptet, egy zeneszámot, egy cikket, üzenetet küldhetek ismerősöknek, engem is könnyen elérhet akárki, könyvet olvashatok rajta, hirtelen jövő gondolatokat jegyezhetek le, fotókat készítek és videókat – szóval tényleg bármit képes helyettesíteni. 

Amit viszont nem szeretek, hogy valóban könnyű ott ragadni a képernyő előtt akár egy kávé után, vagy este lefekvés előtt az ágyban. Ráadásul úgy vagyok vele, hogy ó ez csak egy kattintás szinte semmi idő, így akkor is ránézek, ha semmi különösebb indokom nincs, ha például csak az órát nézem meg, hisz nem tart semmiből.Számomra leginkább a külvilágot jelenti (jelentette) a telefon. Lassan egy éve költöztünk el Budapestről és nem állítom, hogy ott nem lógtam a telefonon, de itt, ahogy a pestiek mondják „vidéken” tényleg elveszettnek éreztem magam és a blogolás és videózás, a közösségi oldalak által tudtam nyitni a világ felé. Persze más az, mint a személyes kapcsolatok világa, (és persze korábban is benne voltam már ezekben) de egy anyának télen egy 16 hónapossal nehéz ismerkedni, társaságot találni így az online világban merültem el még inkább. Éppen ezért a telefon, a közösségi média részemről nem az unalmam elűzését jelentette, hanem azt hogy ne forduljak magamba, kiugrót jelentett egy-egy nehezebb nap után. Persze idővel rájön az ember, hogy az online felületen minden kép, videó a tökéletességet, a végtelen harmóniát sugározza, és az a megnyugvás, ami miatt oda menekül, az ember átfordul aggodalomba, hogy ugyan nekem ez miért nem megy. Ez a könyv tökéletesen megmutatta, hogy nem is szabad ezekkel foglalkozni, hiszen a saját életünk a legfontosabb, magunknak kell megfelelni és lehet, amíg azt nézem XY gyereke milyen gyönyörűen majszol egy lekváros kenyeret, addig lemaradok arról, hogy az én gyerekem egyedül felveszi a zokniját.

Ennek ellenére korábban valahogy sosem sikerült letenni a telefont, vagy elmenni valahova nélküle, most azonban, hogy belevágtam a kihívásba már az első napokban több olyan alkalom is előfordult, hogy csak útközben vettem észre, hogy nem vittem magammal telefont. Számtalan alkalommal szembesültem azzal, hogy azt sem tudom hol a telefonom és egyáltalán nem éreztem magam frusztrálva, vagy, hogy egy pici részem hiányozna. A könyv által végiggondoltam miket is szeretek csinálni, s mi az, amire úgy általában a nap végére, vagy nap közben nem jut időm:

- nagyon sokat jelent számomra az olvasás, és bármilyen fáradt vagyok, 2-3 oldalt lefekvés előtt mindig olvasok – persze szerencsés napokon alvásidőben vagy napközben Dorka játszása közben is sikerül pár oldalt lopva elolvasnom

- amíg a lombikra készültünk rengeteget színeztem, mert megnyugtatott, elterelte a figyelmem, és tulajdonképpen a színes ceruzák Dorka jóvoltából mindig a nappali asztalán pihennek, így elővettem a színezőm és a sok-sok apró motívummal apránként haladok, amióta nem a telefonom nyomkodom

szeretném továbbra is fenntartani az angol tudásom , azonban az angol könyvek, vagy újságok olvasása szorul mindig az utolsó utáni helyre, de ezekben a pár perces „üres járatokban” ezekre is tudok időt szakítani

Persze vannak olyan hobbijaim, amik nem férnek bele ezekbe a pici szünetekbe, de azok nem is a telefon nyomkodása miatt nem kerülnek napirendre, hanem mert mindig túlvállalom magam és azok nem olyan tevékenységek, amiket be lehetne sűríteni néhány percbe. Tulajdonképpen úgy gondolom nem feltétlen jutottam odáig a kihívás által, ameddig kellett volna, de azt gondolom nem biztos, hogy ez baj, mert számomra elég az, hogy én érzem a változást. Nagyon sok napot nem úgy teljesítettem, ahogy kellett volna, például nem tartottam teljesen telefonmentes napokat – amit nem fogok szépíteni miért nem, egyszerűen azért mert nem akartam. Szeretek elérhető lenni, ha hívnak, és számomra is az egy biztonságot jelent, ha netalántán baj lenne, tudjak segítséget hívni rögtön. Nem kapcsoltam ki a telefont, elérhető voltam, viszont a közösségi platformokat csak este pörgettem végig, és mi tagadás valóban nem maradtam le semmiről –akinek épp nem láttam friss posztját, instastoryját arra rákerestem külön. (ez arra volt jó, hogy kiderült kire is vagyok igazán kíváncsi, és akit úgy követek, hogy csak bosszankodok a posztjain, most az azok miatti „óó te jó ég már megint egy ilyen haszontalan poszt” gondolatok elmaradtak és jobban éreztem magam a bőrömben).

A könyv javasolta, hogy töröljük az alkalmazásokat, vagy alkalmazásblokkolókat állítsunk be, de az előző gondolataimból kiderül, hogy ezeket sem teljesítettem ugyanazon okból kifolyólag, mint a telefonmentes napot. Nem szerettem volna. Tisztában vagyok vele, hogy ha azt mondom magamnak reggel, hogy most csak reggel és este nézek rá az Instagram-ra akkor az így lesz, tartani fogom magam hozzá és nekem már ez is elég volt.

Ami határozottan tetszett és az óta is alkalmazom …

- hogy este lefekvéskor már nem használom a telefonom – egyedül az ébresztőórát ellenőrzöm rajta, mert nem azt sem cseréltem le hagyományos ébresztőórára (bár elgondolkodtam rajta, hogy nekem az sosem volt, mindig anya ébresztett – ők viszont mai napig hagyományosat használnak)

- éjjel még Dorka előfordul, hogy felébred, enni kér, vagy csak nyugtalan és ilyenkor, amikor visszafeküdtem aludni felléptem Fb-re, vagy Instagram-ra, esetleg ellenőriztem az email-jeim, olvastam, ha nem tudtam visszaaludni, most azonban hozzá sem nyúlok a telefonhoz, az órát nézem meg maximum.

- reggel sem úgy ébredek, hogy kipattan a szemem és végiggörgetem a közösségi platformokat

- nem töltöm éjjel a telefonom a hálószobában

- rendet tettem a telefonon, mappákba rendeztem az alkalmazásokat és rengeteget letöröltem azok közül, amiket nem használok – viszont megjegyezném, hogy azóta volt új amit letöltöttem, de ezáltal kevesebbet lépek be például Instagramra

- használom a MMM – miért, miért most, mi mást kérdéseket

- az asztalnál nem nyúlok a telefonhoz

- ha utazok, próbálom nem bekapcsolni az internetet és csak olvasás céljából használni a telefont

Botrányosak sok időt töltünk az online felületen és az emberi kapcsolatokra ez határozottan negatív hatással van. Ha arra gondolok, hogy a két évesem már most simán bekapcsolja a kedvenc dalát a youtube-on, elfog az aggodalom, hogy mire ő felnő milyen lesz a világ.

Sokszor figyelem az embereket magam körül, és nagyon ritka az amikor nem a telefonját nyomkodó fiatalokat, időseket, tizenéveseket látok. A legtöbbjük az arcán nem is mutatkoznak érzelmek, belemerülve, fásultan, monoton görgetik az oldalakat. A legújabb generációnak ezek már természetesek, a technológia rohamosan fejlődik, számukra ez a gyorsaság, az internet az életet jelenti. Kíváncsi vagyok, ha pár év múlva egy már az internetvilágába beleszületett egyén a kezébe vesz majd egy hasonló könyvet, akkor képes lesz-e megválni a telefonjától - hiszen nekem még úgymond könnyű, mert tudom milyen internet nélkül élni. Talán 14-15 éves lehettem, amikor a szüleim bevezették az internetet, amikor még a közösségi oldalak itthon gyerekcipőben jártak, és még vezetékes telefonon hívtuk egymást leginkább. Egészen addig, amíg a Facebook-ra nem regisztráltam nem foglalkoztatott az internet túlzottan, ami körülbelül 9-10 éve volt, az Instagram-ot pedig  körülbelül 3 éve használom , s az óta leírni is szégyen lenne mennyi időt töltöttem a böngészésével.

Amennyire féltem belevágni a könyv elolvasásába, és bármennyire szerettem volna halogatni a kihívást utólag nagyon hálás vagyok, hogy részese lehettem – örülök, hogy sikerült csökkenteni a haszontalan idővel töltött óráim számát és arra figyelhetek, ami igazán örömet okoz.

Regina