Nem egy babás-mamás, vagy varrogatós, vagy táncos történetet szeretnék megosztani veletek, hanem egy visszaemlékezőset egy Csodás vizsláról, aki rengeteg szeretetet adott nekünk, s aki nagyon hirtelen távozott. Személyes, szomorú, de hozzám tartozik, Ő volt az én szőrös Szerelmem.
2016.június 28.
Délután fél 5- 5 között anyával beszéltem telefonon és kérdeztem hol van Pancus, a vizslánk, mert nem hallom a hangját ( amikor anya hazaért mindig a bejárati ajtó előtti lépcsőről kérlelte menjen ki hozzá, de rögvest ). Anya azt mondta nem tudja, nem is volt elől mikor hazaért - azt hitte beszökött a kertbe, mert imádta a friss borsót, és a répát, és minden érdekességet a kertben.
Aztán anya sietve le is tette, mert hazaért apukám, aki egyből az udvar hátsó része felé vette az irányt, s anya azt hitte a garázson keresztül szeretne bejönni, és szaladt kinyitni neki. De nem emiatt vitték a léptei a hátsó udvarra. Pár perc múlva hívtak - Panna eszméletlen, orvoshoz kell vinni. Nem tudták mi történt. Az autóba soha nem ült be, akkor sem tudták betenni, mert időközben magához tért és meg akarta kapni őket. Anya elment orvosért, de csak egy óra múlva tudtak házhoz kijönni, s nem is az éppen rendelő orvosok, hanem egy szabadságon lévő doktornő.
Anyáék mérgezésre gyanakodtak, de az orvos azt mondta valószínű több epilepsziás rohama lehetett a nap folyamán s emiatt nem tudta kontrollálni a testét. Kapott rengeteg injekciót, de azt mondta a doktornő ne vigyék be a házba, mert ha esetleg újabb rohama lenne, ki tudja hogyan reagál és ha egyszer már megpróbálta megkapni őket, nem tudni mi történhet. Így anyáék odakint őrizték. Én itt voltam Pesten. 19 hetes terhesen. Haza szerettem volna menni, és Dávid haza is vitt volna, de anya csak hajtotta, hogy nem kell így látnom, és jobban van, jobban lesz csak élete végéig beteg lesz, de gyógyszerekkel az epilepszia kordában tartható.
Nyugodt tudtam-e lenni? Nem. Ha igaz, hogy a babák sírnak az anyaméhben, akkor Dorka valószínű a rengeteg könny miatt amit elhullattam 3 nap alatt, végig ordíthatott odabent.
2016.június 29.
Anyát már kora hajnalban hívtam. Éjjel bizakodóak voltak, mert Panna önállóan átvándorolt egyik helyről a másikra, de nem ismerte meg őket, nem volt tudatánál, csak nyüszögött, és próbált volna a megszokott napirendje szerint cselekedni. Valószínű a sok roham miatt súlyos agykárosodást szenvedett, és emiatt volt magatehetetlen, emiatt nem reagált a hangokra, az ingerekre. Nem volt más választás mint az altatás. Az Ő érdekében.
Szerencsés vizsla volt, és mi is szerencsések voltunk amiért 5 évig boldoggá tett minket. Csintalan, örökké kölyök vizsla volt ( bár én láttam a bölcsességet sokszor a távolba meredő szemében ) , anyáék is imádták, pedig nem voltak eleinte odáig az ötletért, hogy vizsla kerül a házhoz. Ott voltak vele és fogták a kezét, simogatták amikor megkapta az injekciót, amiből kettőt kellett kapjon, mert annyira szeretett volna Élni, hogy nem hagyott itt minket azonnal.
Nagyon sajnálom, hogy nem lehettem otthon vele, hogy nem puszilgathattam meg, remélem ha egyszer újra találkozunk ennek ellenére ugyanolyan boldogan fog felém futni és puszilgatni, mint amikor együtt játszottunk.
Nem volt egyszerű ezt így a távolból sem végigcsinálni, de anyáéknak még nagyobb erőre volt szükségük, s Pancusnak is, de biztos vagyok benne, hogy örült, és tudta végig, hogy ott vannak Vele, és ez Érte történik, és nincs egyedül. Szeretve van. Szeretve lesz mindig. Biztos vagyok benne, hogy amikor elindult a Szivárványhíd felé, már boldog volt, megkönnyebbülve futott, hiszen megszűnt a fájdalma, s abban is, hogy még visszanézett és nem haragudott. ( a pofija újra vidám és élettel teli, mert anya később mutatott egy fotót, amin hihetetlen de egy nap alatt megőszült és legalább 10 évet öregedett a pofija )
Már egy éve ment el, ott pihen a párnáján- mert soha nem ült a hideg földre, egy darab rongy mindig volt alatta, a Batman-es nyakörvében betakargatva a körte fa alatt, ahol hűsölni szeretett amíg anya a napon kapált.
Azt mondják, amikor egy állatot befogadsz, a családod része lesz vállalod a vele járó veszteséget is. Talán így van. De erre nem lehet felkészülni. Ő nem volt beteg, mindig boldog, futkorászó, madarakat kergető, postásokat borzasztóan utáló, az idegenekkel távolságot tartó, de a családját annál jobban védelmező és szerető vizsla volt. Miért ilyen távozás volt megírva Neki? Talán egyszer megtudjuk, talán nem is számít. Talán csak az a fontos, hogy Őt nekünk szánták, s minket Neki.
Csak remélni tudom, hogy nagyon boldog a Szivárványhíd túloldalán, és hogy az örök vadászmezőkön rengeteg fekete rigó van akit kergethet, gyíkok-békák, akiket soha nem értett, miért olyan gyorsan és miért ugrálnak, és sok macska és kutya akivel játszhat.
"A gyászfeldolgozás egy lassú folyamat, amelyen végig kell mennünk és aminek során lépésről lépésre készítjük fel magunkat annak az elengedésére, ami oly kedves szívünknek. Az „elengedés” kifejezés azonban nagyon félrevezető. Egyáltalán nem azt jelenti, hogy elfelejtjük, akit szerettünk és a szép emlékeket. A bénító fájdalmat és szenvedést engedjük el és fokozatosan elfogadjuk a valóságot. Akkor jutunk el a lezáráshoz, amikor kedvencünk halála már nem tölti ki az összes gondolatunkat és képesek vagyunk mosollyal emlékezni az együtt töltött időre. Most már tovább tudjuk élni az életünket. A gyász kezdeti szakaszaiban ez nagyon önzőn hangozhat, úgy érezzük, ha nem szenvedünk, akkor már nem is szeretünk és ez a gondolat elviselhetetlen."
( Wallace Sife: A szivárványhíd túloldalán )
Anyával 3 nap után voltunk képesek úgy beszélni róla, hogy nem sírtunk, hogy a boldog perceire emlékeztünk. Sokat segített Erika, akitől anyának egy karkötőt vásároltam, ami egy végtelent jelképező medálból és egy piros fonalból áll, ami azt jelképezi, hogy akik összetartoznak azok ha el is veszítik egymást újra egymásra találnak. Ő ajánlotta Wallace Sife könyvét, ami nagyon sokat segített abban, hogy a gyászt sikerüljön feldolgoznom.
