Amikor terhes lettem is még ez volt a terv. Már akkor is itthonról dolgoztam, mert veszélyeztetett terhes voltam, s az volt az eredeti felállás, hogy június-júliusig dolgozom. Aztán csak halogattuk, lett belőle augusztus, majd szeptember. Végül a szeptember utolsó 2 hete már szabadságként telt, de így szeptember utolsó napja volt a szülés előtti utolsó munkanapom. Szó szerint. Mert éjjel már elfolyt a magzatvíz.

Az első néhány nehéz hónap után azért sikerült fellélegezni, és visszatérni az életbe, kicsit a saját igényekre is odafigyelni, és nem mintha annyira hiányzott volna a munka, de mégis felötlött a gondolat. hogy mi lenne ha? Hiszen nem én lennék az első anya aki korábban visszatér a munkához, és mivel itthonról dolgozhatok tulajdonképpen még könnyebb az egész. Persze biztosan sokan elítélnek érte, mert egy anya igenis legyen a gyerekével otthon, de én itthon vagyok vele, és az ő igényei az elsők, s nyilván ha nem fog menni nem fogom csinálni. Tudom, hogy az első évei a meghatározóak, de én itt vagyok vele, próbálom az időm úgy beosztani, hogy a  munkavégzésből ő a lehető legkevesebb érzékeljen most még.

Ahogy a kilépést, a visszatérést is halogattam, főleg mert Dorka igényei folyamatosan változnak, nehéz volt megjósolni mikor jön el a szeparációs időszak pontosan, vagy mikor fog fogzani, vagy mikor csökken a napközbeni alvásainak a száma. Végül augusztus közepe lett a augusztus 14-e lett a végső dátum, és az első nap után azt hittem, ez az minden flottul ment menni fog ez. Igen, de jött a másnap, amikor egy igazi hisztis kisördög bújt az én egyébként tündéri kislányomba, és hát feladta a leckét, megmutatta, hogy lesznek ám nehezebb napjaink is. A szeparációs szorongás egyébként éppen körülbelül 2-3 hete tombol, és még egy foga sincs, szóval ezek a fájdalmas napok is hátra vannak még. 

Azzal hogy dolgozom egyébként nem lett kevesebb időm. Körülbelül 11-ig vagyok gépközelben ( jó mondjuk hajnalban kezdek, mert így a feladatok egy részét javarészt meg tudom csinálni mire Cucika felébred, és utána tudok rá időt szentelni, majd visszatérni a munkához amíg ő egyedül játszik. Amikor ébren van nyilván lassabban haladok, egyértelmű, hogy nem tudnék egyébként sem fix 4 órát egyben a gép előtt ülni tőle, másrészt ha tudnék se dolgoznék így, hiszen elsősorban az Ő anyukája vagyok, övé az időm. Jó talán annyival kevesebb az időm, hogy amióta belekezdtem a munkába nem varrtam...de az itthoni dolgokkal nem állok rosszabbul, mint a visszatérés előtt. 

Mindennap hajnalban kelek ( 5-fél 6 ), és este 11 után fekszek ebben az új felállásban, de mégsem vagyok olyan mértékben elfáradva mint gondoltam, hogy leszek. ( oké bevallom azért vártam a hétvégét, és általában úgy alszok el, hogy arra sem emlékszem, hogy bementem lefeküdni, de amíg ébren vagyok bírom ).

Az "első" hétvégémen sikerült Dorkának a pelenkájából kicsurgatni a pisit így azzal kezdtem, hogy ágyneműt és matracot mostam, ja és persze már ébren volt 6 körül. Így már kora reggel búcsút is intettem a hétvégének. A vasárnapot már lazára vettem azért, mert tényleg rám fért egy kis délutáni szundi, és egy kis sorozatnézés, amit a vasalnivaló bánt, de az úgyis megvár.

A mai nap a múlt hét keddhez hasonlóan ismét borzasztó sírósan telt, minden csak velem, csak rajtam, csak mellettem játszva volt jó ( feltételezve ha jó volt valami, mert bőven kijutott a hisztiből is ), ezért ma a munkaidő vége felé a körülbelül még 15 perces munkámat, egy óra leforgása alatt képtelen voltam befejezni, muszáj voltam megkérni a kolleganőt, hogy fejezze be, mert egyszerűen nem tudok mozdulni. 

Olyan jó volna tudni ilyenkor mi történik vele, egy-egy alvás belebújik-e a kisördög, vagy csak ennyire érzékeny lenne az időre, vagy a csuda tudja mire. 

Összességében teljesen belefér ez a heti 20 óra a napirendünkbe, és ahogy nő Dorka bízom benne, hogy egyre könnyebb is lesz. Egyrészt mert megszokja ezt a ritmust, másrészt mert már most is sokáig le tudja magát foglalni, és mert elmúlik az "anyába vissza bújok " időszak.

Örülök, hogy ilyen formában dolgozhatok, mert ugyan nem úgy vagyok emberek között mintha bejárnék, de mégis kicsit kizökkent és belecsöppenek a "való" életbe.