Kik vagyunk és hány szerepre jut időnk amikor már nemcsak magunkért élünk, mire elég a nap 24 órája?

Olyan sokszínűek vagyunk, sokrétűek szeretnénk lenni - legalábbis én igen. 

Soha nem voltam karrierista, vagy az a nagy bulizós miután befejeztem az egyetemet. Rögtön tudtam, hogy dolgozni szeretnék, a saját lábamra állni és családot alapítani.Ebből kifolyólag mindig azt mondtam, hogy én soha nem fogom bölcsibe adni a gyerekem, otthon leszek 3 éves koráig ( alap, hiszen az volt a terv, hogy rögtön jön majd a második ). Ember tervez szokták mondani, aztán egyszer csak bilibe ér a kezünk és felébredünk, nem is megy minden úgy mint a karikacsapás és az Élet nevű játék könnyebb amíg gyerek vagy.

Akár a baba hintaszékbe ülteted, vagy egy pokrócra fekteted, esetleg mikor kúszik és jár utánad megy. A lényeg, hogy nincs olyan korszak a kisgyerekes anyukák életében amikor egyedül tud elmenni napközben pisilni. Amikor már beszélnek, hangzik a kérdés : "Anya mit csinálsz?" Persze előtte, minden alkalommal elmondtad már neki, hogy hova mész, mit csinálsz s lesz idő miközben a combod simogatja és a gyermeki őszinte kíváncsiság által vezérelve még a lábad közé is bekukkant, mi is történik ott.

Dorka még mai napig rám töri az ajtót, vagy ha bezárom akkor kopog. Nagyon korán kezdett érdeklődni a Wc iránt, ezért 16 hónaposan kapott egy Wc szűkítőt és egy bilit, és időnként megkérdeztük szeretne-e ráülni. Elmagyaráztuk neki, amit már sokszor, hogy a nagy gyerekek és a felnőttek a Wc-t használják, nincs már pelus, ami összegyűjti a pisit és a kakit, ezért ha úgy érzi pisilni vagy kakilni kell szóljon. Körülbelül 3 hétig csak rá-rá ült, de a tizedmásodperc törtrészéig tartott a lelkesedése, és már el is volt felejtve a bili. Aztán egy vasárnap reggel úgy döntött ő szól, hogy kaka. Megkérdeztem kipróbálja -e a szűkítőt és azt mondta igen. Sikerrel jártunk, de új érzés volt ez neki, ezért megijedt. Persze tapsoltunk, megdícsértük, és még utána 2 nap megismételte, de utána úgy döntött korai ez még neki. 

Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, amikor a kezembe vettem a könyvet és belekukkantottam, s egy 30 napos kihívással találtam szemben magam. Rögtön eszembe jutott a tavaly nyár, amikor egyik percről a másikra péntek este úgy gondolta a telefonom, hogy a kapcsoltunk ott és akkor véget ér, ugyanis nem kapcsolt be soha többet. Teljesen kétségbeestem, hogyan fogok kommunikálni a barátaimmal ha nincs Messengerem, és mi lesz ha lemaradok 2 nap eseményeiről a közösségi oldalakon, hisz még gépezni sem tudok majd mert éppen elutaztunk. Dávid néha kölcsönadta az ő telefonját, hogy ott beléphessek, de nagy macera volt így hagytam az egészet. Kerek 5 napig voltam telefon nélkül, illetve egy régi készülékkel tudtam telefonálni, amit vész esetére elraktam, de semmi több. Visszagondolva elég nevetséges volt a kétségbeesésem, hiszen épp a Balatonra utaztunk a 8 hónapos lányunkkal és nem ezek voltak a legfontosabbak, azonban a kisördög mégis ott ólálkodott mögöttem, hogy valami mégsem kerek. Most, ahogy olvasni kezdtem, és rávilágított a könyv mondandója arra, hogy tényleg mennyi haszontalan időt vagyunk képesek eltölteni a telefonunkkal, úgy egyre inkább megnyugodtam, pedig a kihívás első napja még el sem kezdődött. Ennek ellenére nem csináltam minden napot és feladatot annak rendje szerint, ahogy a szerző írja, de teljesen elégedett vagyok magammal, és azzal, ahogy sikerült elérni, hogy már nem függök a telefontól (pedig azt hittem Gyed-en lévő anyaként másképp tényleg lemaradok a világ dolgairól).

Amíg az anyaságra vágysz, amíg az a két vékonyka csík lebeg a szemed előtt és amíg le nem telik az első 12 hét, majd a második nagy UH és a többi mérföldkő a várandósság alatt, és persze amíg el nem érkezik a nap, hogy kibújjon minden olyan lassan történik. Szinte egy helyben toporog az idő. 

Az első pár hét nehéz volt, és persze ezt a néhány első hetet leszámítva is volt rengeteg nehéz időszak, de ennek ellenére hihetetlen sebességgel repül az idő. 

Nagyon szerettem amikor Dorka még pici volt, amikor minden este rajtam aludt el, amikor még elől hordoztam és védtelen apróság volt, de hogy őszinte legyek sokkal jobban szeretem, hogy már "nagy". Szeretem látni, ahogy napról napra okosabb, ahogy fejlődik és talán merész kijelentés, de ahogy minden egyszerűbb lesz. 

Persze most is szükségem van még egy kisebb táskára, amiben pelus, popsitörlő, váltóruha, ital vagy valami étel lapul, esetleg vész esetére egy-két játék és kész. Nem kell számolnom azzal mikor lesz éhes, hogy akár 2-3 váltószett is legyen nálam, mert lebukja magát, vagy átázik, vagy egyéb váratlan akadály történik. Nem kell számolnom, csak napi egyszeri alvásidővel. Komolyan ki voltam attól, hogy alvásra mindig érjünk haza, vagy csak azután induljunk. Viszont ha később aludt el de kötelező program van ébresszem fel, és akkor nyűglődni fog, ha pedig le sem teszem azért fog nyűglődni. A másik kérdés a mit adjak rá dilemma. Mielőtt indultunk bárhová megnéztem hány fok van, kimentem a teraszra, és ezt persze nem egyszer, hogy tutira menjek. Persze most is félti az ember a gyerekét, nehogy meghűljön. de kevésbé drámai az öltöztetés.

Be kell valljam nem úgy haladok a könyvkihívással, ahogy azt terveztem.

Nem sikerül minden héten elolvasnom egy könyvet, aminek többek között vagy az az oka, hogy mindig van valami - de tényleg. ( pl. Dorka most közel 1,5 hónapig beteg volt, kiderült, hogy asztmás - ezalatt pedig nekem 5 napig egy begyulladt bölcsességfog keserítette az életem ). Egyszerűen mindig tényleg történik valami, ami miatt az otthoni teendők csúsznak és ennek az olvasás látja kárát. A másik oka, hogy van egy olyan rossz szokásom, hogy egyszerre akár 3-4 könyvet is olvasok, nem tudom miért. Olyan ez mint, hogy az újságot hátulról kezdem olvasni, vagy hogy mindig elolvasom az utolsó sort a könyvekben. 

Négy könyvről tennék említést dióhéjban, melyek közül kettő nagyon tetszett, kettő pedig elég döcögősen lett befejezve.

Sok időt töltök a neten, leginkább az Instagramon, ahol ugye a fényképeké a főszerep. Leginkább a tökéletes fotóké.

Egy étel, egy sportos mami, egy szerelmes pár, egy virágba borult fa, egy kisbaba, egy kisgyerek, egy üveg víz, tulajdonképpen tényleg bármi, a lényeg a tökéletes, és hibátlan kompozíció. 

Szerény személyem leginkább az anyukákat követem, és egyik másik tényleg annyira profi és tökéletes fotót tölt fel, hogy csak kapkodom a fejem hogyan csinálják ? Egyáltalán hogyan lehetséges, hogy mindig rend van náluk, vagy hogy a gyerek mindig engedi ezeket a fotókat elkészíteni, hogy náluk mindig minden tökéletes, a szép ruháik nem ételfoltosak, a gyerek nem maszatos - soha nincs rossz kedv, vagy bal lábbal ébredés?

A varráshoz idő kell, sőt nem is a varráshoz, inkább a szabáshoz, az előkészületekhez- s ami nagyon fontos, nyugalomra van szükség ilyenkor. Tehát ennél a résznél Dorka jelenléte tabu. Amikor varrok nem baj ha ott sertepertél, vagy ott ül az ölemben, de amíg az anyagokat válogatom, rajzolom, majd szabom ő vagy széthord mindent, vagy épp az általam használt anyag darabot szemeli ki magának és harcolunk érte, vagy az olló körül ólálkodik. Egyszóval résen kell lennem ilyenkor, ami a nyugodt előkészülettől igencsak messze áll. 

Az anyává válás egyet jelent az otthonléttel, a 0-24 órás babázással, háztartással, az emberekkel való kommunikáció átalakulásával. A szülés után az agyunk átáll anya üzemmódba, vagyis baba üzemmódba. Napunk java részében a gyerekünkkel beszélgetünk, aminek a témái még ha néhanapján komolyra is sikerednek mert épp vele osztod meg a legnagyobb problémáid, leginkább mesékre, mondókákra, babaproblémákra szűkülnek le. Persze ez így van helyén, de amikor észreveszed, hogy sokszor a gyerekdalokat dúdolod még magadnak is, vagy elfelejtesz alapvető szavakat, főleg egy-egy húzósabb nap/hét után akkor elgondolkozol, hogy te jó ég mikor jutottál idáig és van-e még visszaút. 

Sokszor érzem -annak ellenére, hogy próbálok a lehető legtöbbet könyvekbe merülni, és az agyamat dolgoztatni- , hogy kicsit mintha butulnék, mintha mindent elfelejtenék. Pedig dolgozok is, nem vontam ki magam teljesen a forgalomból. 

Mit lehet tenni azon felül, hogy dolgozik az ember, hogy olvas, vagy mint például én is mint sok más anya próbálja kiírni magából a lelki dolgokat, vagy csak egy hétköznapi semmiséget, ami számunkra mégis nagy dolog.

Néha annyira lemerülök agyilag, hogy egyszerűen elfelejtek például főzni- volt rá példa, hogy Dávid megkérdezte mit visz holnap ebédre, és akkor kaptam a fejemhez, hogy te jó ég még főzni akartam!

Előfordul, hogy képtelen vagyok visszaemlékezni , hogyan is telt a napunk Dorkával. Az pedig szinte alap, hogy mire egyik szobából elindulok a másikba valamiért szinte biztosan elfelejtem miért is mentem be, vagy hogy a telefonom keresem miközben épp azt nyomkodom, vagy miközben Dorka néz éppen mesét rajta. Akadnak olyan percek, amikor mintha teljesen más világban lennék, mintha a jelen pillanatban ott sem lennék, mintha kívülről szemlélném magam.

A Big Bang Theory-ban tegnap épp erről volt szó, amikor is az anyuka szakkönyveket kezdett el olvasni esti meseként a gyerekeknek, mert elméletileg ilyenkor az agy befogadóképessége könnyebb, s azt az egész napos gügyögés mellett próbálja egyensúlyban tartani annak működését. 

Ezeket tapasztalva már látom, nem hiába kínál sok tanfolyam Gyes-en lévő anyukáknak kedvezményt a tanfolyamok árából, mert ugyan mindennap valami újra tanítod a gyereked, de te nem tanulsz újat- sokszor még a híreket sincs időd elolvasni - ezért a kiút ebből a nagy tudatlanságból a tanulás, vagy a visszatérés a munkába. 

Nos nem valószínű, hogy ezentúl az esti mese valami fizikai, vagy matematikai törvényekről fog szólni, ugyanis ekkor már végképp agyilag zokni vagyok és sokszor azt sem tudom fiú vagy lány, szóval légyszi írjátok meg nekem ti hogyan maradtok agyban aktívak. Mert nyugtassatok meg, hogy nemcsak én küzdök ezzel a problémával - mert ha igen, akkor az időm beosztását nagyon, nagyon át kell alakítanom. 

Persze lehet már az is elég lenne, ha nem kellene hajnalban kelni, és késő feküdni, és a köztes idő között jó esetben csak 1, rossz esetben akár 4-5-6-7 alkalommal felkelni a gyerek nyöszörgésére, sírására. Ha a gyerekeknek csak jó napjaik lennének, nem kellene hisztirohamokat kezelni, vagy mindig egészségesek lennének, a fogaik pedig fájdalommentesen kibújnának. Ha nem a Kerek mesére, vagy Bogyó és Babócára kábulnának, hanem a National Geographicra. 

Az is elképzelhető, hogy ez direkt így van kitalálva, hogy könnyen "leépüljön" az agyunk, még a végén megesne, hogy tényleg a Pitagorasz tételt kezdenénk el tanítani a gyerekeknek a Boci, boci tarka helyett. 

Regina

Az utóbbi hetekben nem voltam túl jó passzban, több dolog volt aminek a hatása rányomta a rosszkedvet a lelkemre- többek között az is, hogy a videóim nem voltak tökéletes minőségűek. Azt hiszem ez volt a már egy ideje felgyülemlett feszültség tetőpontja, ezért elmenekültem a videózás és az írás elől - helyette belemerültem a könyvekbe és a varrásba. 

Ha kudarc ér sajnos nehezen viselem, és nem állok fel egyik percről a másikra, azonban az írás és újabban a videók készítése is örömet szerzett, ezért úgy véltem ideje összeszedni magam és folytatni, újra életet lehelni saját magamba.

Nem is értem, miért vagyok ilyen, hogy egy olyan kedvteléssel hagyok fel, holmi csalódás és hiba miatt, ami egyébként széppé tudja tenni egy napom. Elgondolkozva ezen megpróbáltam összegyűjteni azokat a dolgokat, amik boldoggá tesznek, mik azok a dolgok, amik kihúznak a pöcegödörből egy-egy félresikerült nap után.

1; Dorka

Talán közhelyes, de ez így van. Ő az aki mindig, minden körülmény között képes lesz nekem örömet okozni, és én is neki. Akármilyen rossz kedvem ő képes megnevettetni egy- egy kedves szavával, a mosolyával, az ölelésével. Pont ezek miatt nem engedhetem meg magamnak az önsajnálatot, mert neki arra van szüksége, hogy kiegyensúlyozott legyek.